Véletlenül találtam rá erre a technikára. Üvegékszereimhez vásároltam épp nagyon erős ragasztót, amikor megláttam az üzletben Rác András alkotásait a falakon. Számtalan lenyűgöző képe függött ott, mely csodálattal töltött el. Az eladó hölgy kezdett mesélni róla, hogy az ő cégük adta az alapanyagot a művésznek, az ő anyagukkal alkotott. Többször visszamentem, beszélgettem az eladó hölggyel, nézegettem igen közelről a képeket és nem hagyott nyugodni ez a technika. Aztán kipróbáltam. Négy és fél óra készülődést követően elkezdtem első képemet megalkotni. Végtelenül nehéz, körülményes, rideg volt az anyag. Minden óvatosságom ellenére cseppent a székre, a padlóra, belenyúltam… nem volt könnyű az első találkozás. A képek aztán 2-3 napig száradtak, miközben életre keltek. A gumis állagú felvitelt követően 4-5 órával teljesen bevizesedett a felület és gyönyörűen csillogott minden. Aztán kötni kezdett és a keverési arány fényében hol csillogó, hol matt maradt a felület.
A húgomnak meséltem első lépéseimről, hogy nem boldogulok az anyaggal, mire azt válaszolta: – Kíváncsi vagyok mikor fogtok összebarátkozni. A következő képnél erre gondoltam. Attól mert valami vagy valaki hideg, rideg, kemény, attól még lehet szerethető. Így kezdődött el a kapcsolatom ezzel a technikával.
